A modern csomagolási technikák birodalmában kevés tudatában van annak, hogy a hőkezelés széles körben alkalmazott módszerét kezdetben a háború igényeinek kielégítésére tervezték. A Shrink Film, különösen a PVDC Shrink Film, debütált a németországi második világháború alatt. A biaxiális nyújtás innovatív koncepcióját és a PVDC felhasználásának felhasználásával a zsugorodó táskát úgy tervezték, hogy megvédje a fegyvereket a rozsdásodástól és a korróziótól. Így az ipari kezdetektől fogva a zsugorodási film megtalálta első alkalmazását az ipari termékek csomagolásában, mielőtt áttérne az élelmiszer -csomagolásban betöltött szerepére.
A II. Világháború befejezése után, egybeesve a nukleáris technológia fejlődésével, a tudósok figyelemre méltó előrelépést tettek a zsugorodási filmek előkészítésében. Az 1950 -es évek elején Arthur Charlesby brit tudós áttörést ért el a területen. Felfedezte, hogy a polietilén, egyfajta műanyag típusa, egy egyedi hőzsákos anyaggá alakítható, amely megkülönböztető "memóriahatással" besugárzási térhálósítási technológiával. Charlesby úttörő munkája, amelyet a sugárzási térhálósítási kutatásokról szóló papírok sorozatában tükröztek, jelentősen felgyorsították a térhálósítási technológia tanulmányozását és fejlesztését a sugárzási polimerek területén.
Manapság a Heat Zsughring Filmek széles körben alkalmazzák a különféle tárgyak, például élelmiszerek, gyógyszerek, sterilizált edények, kozmetikumok, irodaszerek, irodaszerek, dekoratív ajándékok, nyomtatott anyagok, mechanikus alkatrészek, elektronikus készülékek és építőanyagok csomagolását. A sokoldalúsággal a zsugorodási film előnyöket kínál a szabálytalan alakú termékek és a túlméretezett termékek csomagolásában. Ez olyan funkciókat teljesít, mint például a nedvesség és a por ellenállás, a megsértés és az átlátszó kijelzés védelme, valamint az áruk esztétikai vonzerejének javítása.
A nukleáris technológia, amint azt az energiatermelésben alkalmazott alkalmazása szemlélteti, jelentősen javította az emberi életszínvonalat és az energiaellátást. A világnak azonban továbbra is tisztában kell maradnia a nukleáris szivárgás visszavonhatatlan következményeivel. Az 1986. április 26 -i csernobili nukleáris katasztrófa, amelynek becsült vesztesége akár 200 milliárd USD lehet, éles emlékeztetőként szolgál. Körülbelül 7 millió embert tettek ki sugárzásnak, ezrek szenvedett túlzott sugárterhelést, és körülbelül 170 000 haláleset történt az esemény egy évtizede alatt. A Szovjetunió több mint 700 000 alkalmazottat mozgósított egy figyelemre méltó mentési erőfeszítések során, végül ellenőrizte a szivárgást és a régióból való lezárást. A terület évtizedek óta a sugárzás miatt lakhatatlan maradt.
Hasonló nukleáris szivárgási dilemmával szembesülve, Japán válasza a Szovjetunió proaktív megközelítéséhez képest bizonyította a felelősség és a sürgősség hiányát. Költségtakarékos és felelőtlen intézkedést választva Japán úgy döntött, hogy a szennyezett nukleáris szennyvíz az óceánba engedi, és a globális közösségnek a következményeinek viselése. Ez a döntés, annak ellenére, hogy tudatában van az emberi ökoszisztéma esetleges károsodásának, ellentétes a század hosszú erőfeszítéseivel annak biztosítása érdekében, hogy a technológia jobbá váljon az emberiség számára. Japán cselekedetei eltértek a technológiai fejlődés alapvető céljától, prioritásként a személyes érdekeket a globális jólét és a tudományos fejlődés rovására.
